No, a sok munkás hónap után végre elkezdhettünk dolgozni a pajtán, ami nagyobb kihívás elé állított, mint gondoltam, a pajta nem adja olcsón eredeti funkcióját. A tető jóval stabilabban volt romos, úgyhogy nagy szenvedések árán csak a felét sikerült lekapni, a másik fele úgy fekszik a falakon, mint ha oda teremtették volna ( ja... igen).
A falak viszont korántsem olyan stabilak, mint kellene lenniük, a téglák közti töltőanyag kézzel is könnyen kikaparható, egyesével, szabad kézzel le lehet emelgetni, ami elég szomorú, mert esélyes, hogy a falak egyszer csak zsupp, eldőlnek.
Az oromfal eltűnt, leszedtük, nagyon instabil volt, de a futósort szeretném meghagyni, habár vannak kétségeim, mert továbbra is erőteljesen inog a gerenda feletti rész. Az ajtót teljes egészében eltávolítottuk, annyira erősek vagyunk, hogy lekaptuk szerszám nélkül. Ezáltal megnyitottuk a teret, és az utat a sok-sok levegőnek és fénynek, meg a későbbi zabálásoknak és piálásoknak. HELL YEAH!
A legnehezebb és legrosszabb része a bontásnak a pakolás, ami elvesz minden energiát és végtelenül demotiváló, hogy egyik helyről a másikra pakolsz téglákat, süt a nap, szállnak rád a bogarak és még csak csajok sincsenek.
Ettől függetlenül nagy parti a socialpajta építés. Az első munkanapon Marci volt a vérbeli szakmunkás, izzott a kezünk alatt a munka. Ebédre ettünk zöldbablevest, brassóit (kétszer), utána toltunk egy kisfröccsöt, meg egy szolid délutáni kummantást, megbeszéltük az aktuális politikai helyzetet, a zenekari teendőket, néztünk brit leggyengébb láncszemet. Nem kell jobb indítás.
Az első képen látható, hogy már nincs oromfal, a másodikon pedig a jóllakott munkások pózolnak.
És az extra:
A kecske, amely végignézte a napot, zabált és röhögött.
